Mit rombolnának ma a géprombolók?

Az ipari forradalom derekán a géprombolóknak nevezett csoportok tiltakoztak – nevükből is látszóan néha radikális eszközökkel – a gépek térhódítása ellen. A gépesítés sokuk munkáját elvette és ezzel sokuk életét tette teljesen tönkre.

Ma a (számító)gépesítés jóval nagyobb méreteket ölt, és nem csak a textil- és néhány egyéb iparban jelentkezik mint annak idején, hanem az ipari és szolgáltatási szektor minden területén jelen van. A fejlett és igencsak jól gépesített, robotizált USÁ-ban a munkanélküliség jelenleg mégis 4.5% körül van, ami nem mondható magasnak. Azért nem okoz akkora munkanélküliséget a gépesítés amekkorát akár okozhatna is, mert a munka egy része, amit a gépek elvégeznek, egyszerűen nem helyettesíthető élőmunkával: a számítógépek óriási adathalmazokat elemeznek, ezzel időjárási előrejelzéseket pontosítanak, döntéshozásban segítenek, navigációs eszközöket kezelnek és így tovább. Az élőmunkát kiváltó robotokra pedig akár tekinthetünk úgy is, hogy alkalmazásuk okán nem kell hónapokat várni hogy legyártsák az autót amit mi előrendeltünk. Az az optimalizáció, amelyet a gépekkel végeznek a vállalatok tehát részben elfogadható.

Van azonban egy másféle optimalizáció is: 1) a gyártás és a közvetlen jelenlétet nem feltétlenül igénylő szolgáltatások (call centerek, nyelviskolák, stb.) szegényebb országokba helyezésével, és 2) a helyben de olcsóbban hozzáférhető munkaerő (melyet többnyire a “gazdasági bevándorlók” testesítenek meg) alkalmazásával. Emiatt viszont már egyre többen elégedetlenek. Más okok miatt ez vezetett a Brexithez vagy Trump győzelméhez vagy ahhoz hogy Európában is olyan politikusok kerülnek hatalomba vagy erősödnek meg, akik egészen mást és másképpen mondanak és tesznek, mint amit az eddigi politikusoktól megszoktunk. Jóval radikálisabbak, antidemokratikusak (erőből politizálnak, alacsony kompromisszumra való hajlandósággal).

Szóval úgy tűnik, az emberek nem a gépesítésre alapozott optimalizációval elégedetlenek első sorban, hanem azzal, hogy helyettük valaki másnak adják a munkát – vagyis a vállalatok az élőmunka költségeit optimalizálják. (Nem akarom leegyszerűsíteni, az elégedetlenség okai sokfélék, a fentiek csak egy részét adják a problémának, de mi most más problémákat nem hozunk be hogy kezelhető maradjon a poszt mérete.)

Az elégedetlenség jogosságát egy pillanatig sem vitatva, azt azért talán érezhetjük, hogy van itt egy erkölcsi kérdés. Nem igazán azokra kellene haragudni, akik a béroptimalizáció során munkához jutnak, hiszen azok tipikusan még nálunk is jóval szegényebbek. Nem biztos, hogy azt kell mondani, hogy azok akik olcsó bérért dolgoznak, menjenek ki az országunkból vagy a Vietnamban dolgoztató vállalat zárja be az ottani gyárát akár úgy, hogy a nyomorba taszítja vissza a munkásait csak azért hogy inkább mi ragasszuk és varrjuk a cipőt helyettük.

Inkább ezt kérdezzük: mi történik azzal a profittal, ami az optimalizáció okán pluszban termelődik? A Microsoft a napokban kapott zöld utat a versenyhatóságoktól, hogy felvásárolja a LinkedIn-t, és ez a vásárlás 26 milliárd USD (8000 milliárd forint!) értékű lesz és egészében készpénzben lesz kifizetve. Összehasonlításul: a Magyarországon megtermelt teljes bruttó jövedelem (GDP) tavaly 120 milliárd dollár volt. Tehát egyetlen cég egyetlen tranzakciója tud akkora lenni, mint egy kisebb ország éves jövedelmének több mint az ötöde. (Nem akarok szenzációhajhász lenni, ekkora vállalati felvásárlások azért nem történnek minden nap.)

Tehát vállalatok manapság akkora megtakarításokkal rendelkeznek, hogy sok ország megirigyelné. Ha befizetjük az adót az állam felé, elvárjuk, hogy abból az adóból utak épüljenek, kórházak újítódjanak fel és így tovább. És hogy az állam ne szórja felelőtlenül, ellenőrizetlenül a pénzt. Mikor megvásárolunk egy terméket akkor nem csak a megtervezéséhez és legyártásához szükséges ellenértéket fizetjük ki, hanem (sokszor igen jelentős) profitot is adunk mellé. Viszont ritkán kérdezzük meg, mi történik ezzel a profittal. A profit önmagában nem rossz dolog, hiszen haszon nélkül senki sem akar dolgozni. De vajon nem túlzás-e az, hogy vállalatok és vezetőik olyan mesés vagyonok birtokában vannak, amiket szinte el sem tudnak már költeni (de még az unokáik sem)?

Úgyhogy a modern géprombolóknak, ha lennének ilyenek, nem a gépeket (illetve újabban az élőmunkabér-csökkentésből kicsike hasznot húzó “migráns-munkásokat”) kellene támadniuk, hanem talán a gazdagodást kellene korlátok közé szorítaniuk és a vállalatok vezetését kérdezni arról, hogy bizonyosan jó helyre teszik-e a profitot és nem kellene-e többet visszaosztani belőle a társadalom felé, amikor az eleve onnan van.

Hogyan lenne ez kivitelezhető, Ti mit javasoltok?

Olvasnivaló a témához:

This is the most dangerous time for our planet

John Rawls-ról szóló cikk, amelynek a 2. oldalán van kevés szó a vagyonok örökléséről is.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s